A mai Liszt Ferenc tér helyén egykor egy fátyol-és selyemgyár üzemelt. De nem ez az egyetlen mesebeli mondat, amit el tudunk mondani Terézváros legnagyobb teréről, ami - hogy stílszerűek legyünk - hosszú selyemszalagként szalad végig az Andrássy és a Király utca között, és közben hoz is mindkettő hangulatából egy keveset: egy kis luxust, egy kis patinát, egy kis bohémságot. Tudunk még mesélni színes madarakról, a „zöld villamosról”, gésákról, „javító” kávéról, japán csempékről, trópusi madarakról, sőt egy városra néző akváriumról is.
A 18. század második feléig a mai Terézváros még Pest szélének, külterületnek számított, szántóföldekkel, szőlőkkel és gyümölcsös kertekkel. Neve sem volt egészen addig, amíg meg nem érkezett Spanyolországból a Valero család és fel nem építette ma már csak régi metszetekről ismert, kastélyszerű selyemgyárát ebben a széles, jellegtelen utcában. Így lett belőle Fabriken Gasse, majd Gyár utca. Nem csak kastélyok nőttek ki a terméketlen és műveletlen földből, hanem eperfák is, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a selyemhernyó-tenyésztéshez.
Franz Weiss: A Valero selyemgyár Pesten - színezett litográfia / mek.oszk.hu
A gyár 60 évig üzemelt itt, majd helyén házak épültek, a fás terület a két gyönyörű Ybl szökőkúttal már-már egy park képét mutatta az Andrássy sugárúton kocsizók örömére, de csak 1907-ben lett valóban tér, és Liszt Ferenc nevét is azóta viseli. Ebben az évben adták át ugyanis Budapest zeneművészetének egyik legfontosabb épületét, a Zeneakadémiát a korábbi Vakok Intézete helyén. Mielőtt az impozáns szecessziós palotába költözött volna, az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia mint intézmény már 1875-től létezett, elnöke az ekkor már nemzetközi szinten is híres Liszt Ferenc volt, ezért is lett később ő az épület névadója.
Erdélyi Mór felvétele 1907-ből (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény)
A Zeneakadémia épülete napjainkban (Fotó: Zeneakadémia / Darabos György)
A téren 100 évvel ezelőtt nyilvános WC is működött, az a bizonyos zöld épület, ami mind színében, mind formájában emlékeztetett az első villamosokra, ezért a köznyelv így is hívta: zöld villamos.
Középen a "zöld villamos" (Fotó: (forrás: ilyenisvoltbudapest.hu / Gyökhegyi Bánk)
Erdélyi Mór korabeli fotográfus felvétele a két Ybl szökőkúttal 1896-ból (Fotó: Ilyenisvoltbudapest.hu)
A 30-as évek Budapestjének kávéházaiban pezsgett az élet, kalapos, felöltős férfiak lapozgatták a bambuszkeretbe feszített napilapokat a csillárok alatt, plüss üléseken, márványasztalok felett beszélgettek, alkottak, politizáltak, filozofáltak, komponáltak. A Liszt Ferenc tér is igazi kávéházi központ volt, ekkor élte virágkorát a mai Írók Boltja helyén álló Japán Kávéház, ahol a művész- és az íróvilág színe-java megfordult. József Attila állandó vendég volt, de Bródy Sándor, Déry Tibor, Kassák Lajos és Rejtő Jenő, vagy a téren élő Szép Ernő is gyakran üldögélt itt a cigarettafüstben és itta a „javító kávét” - a kihozott kávét hol tejjel, hol még egy kis kávéval javították fel, így az is sokáig elüldögélhetett a kávé mellett, aki egy csészénél többet nem engedhetett meg magának. Versek és regények születtek itt, amelyekkel bablevesért is fizetni lehetett. Nemcsak a kávéház, de maga az épület is különleges volt festett üvegablakaival, trópusi növényekkel és akváriummal ellátott tetőteraszával, japán fametszetekkel és madaras porceláncsempékkel borított falaival. A díszes belső fényét emelték a későbbi telefonfülke ablakok is, amelyek Rippl-Rónai József alkotásai voltak. Állítólag még külön tantuszt is gyártottak a Japánnak, amelyekkel csakis ezekben a fülkékben lehetett telefonálni.
A Japán Kávéház művészasztala (Fotó: Magyar Nemzeti Digitális Archívum / 1910)
A kávéházi békeidőket elsodorta a háború, a Liszt Ferenc térből az 50-es években majdnem buszpályaudvar lett, majd – nagyot ugorva az időben – a 90-es években részben lezárták az autóforgalom elől, és sorra nyitottak meg a vendégeiket nagy terasszal váró éttermek. Jelenlegi arculatát 2005 körül nyerte el és vált a budapestiek és turisták egyik kedvenc gasztronómiai célpontjává.
Most, ahogy átsétálunk a téren, kis túlzással egyszerre mintha egy ősfás arborétum fái alatt találnánk magunkat. A hosszúkás tér középső sávja egészen elkülönül a bárok és éttermek sorától, és a ráboruló lombrengeteg alatt padok és virágágyások között lehet megpihenni. Eszünkbe juthatnak ilyenkor azok a régi, selyemgyári eperfák... Egy idős hölgy a szomszédos padon azt meséli, hogy ezen a téren működött a város utolsó utcai mérlegese, aki 30 fillérért megmondta, mennyi is a pontos súlyunk.
.jpeg)
A mérleges néni 1966-ban (Fotó: Ilyenisvoltbudapest.hu)
Pincérek locsolják a placcot, majd sietve előkerülnek az asztalok mellé a székek is. A nagy napernyők árnyékos védelme alatt turisták csoportja sürög-forog, tudják, hogy ha leszáll az est, jó lesz beülni ide a színes lampionok derengő fénye alá egy hűsítő koktélra. Az első fecske, a tér legrégebbi étterme a Cafe Incognito volt, majd jöttek sorban a többiek: a hangulatos francia bisztró, a Café Vian, a már legendának számító, 20 éve a téren működő, nagy törzsközönséggel futó Menza, a húsos ételek, kíváló steakek és burgerek mennyországa, a Meat Heaven, a Korhely Gasztrokocsma, ami nem csak faloda, de daloda is, vagy az olaszos Porto di Pest. Ők azok, akik gondoskodnak arról, hogy a kávéházi hangulat tovább éljen a téren, a Zeneakadémia szecessziós díszletének előterében.
Fotók: BUM
